Három hónapja vagyunk itt Kuvaitban. Nagyon gyorsan repülnek a napok, csakúgy mint otthon. Ami hihetetlen számomra az az időjárás. Ma, november 21-én napközben még mindig 28 fok van, süt a nap, estére kicsit lehül, de most is kint ültünk a teraszon és virgin Bloody Maryvel koccintottunk.

A hétköznapok Balázsnak és a gyerekeknek ugyanúgy telnek mint otthon (persze kicsit nehezebb) suli, edzés és nagyon sok tanulás. Dávid és Tomi bejutott a suli foci csapatba ami itt nagyon nagy dolog, évfolyamonként 15 fő képviseli az iskolát egész évben, sőt még Ciprusra is mennek januárban. Dalma pedig az iskolai röplabda csapatba került be. Az angol iskolai rendszerben negyedévente van értékelés. Dalma és Bence szuperül teljesített, voltunk fogadóórán  a gyerekekkel ahol nagyon megdicsérték őket. Velük kapcsolatban az a legnehezebb, hogy, hogyan lehet egyszerre egy nyelv alapjait és közben biológiát, történelmet, fizikát, kémiát és angol irodalmat tanulni. De hát csináljuk. Bence sokkal nyitottabb mint Dalma, de ez mindig is így volt. Ő akkor is kommunikál, ha azt kézzel lábbal tudja csak elmondani. Dalma nem ilyen. Ő addig amíg nem tudja pontosan, nem mer megszólalni. De tudom, hogy ez csak türelem kérdése, ezt nem lehet erőltetni. Az amerikai iskola teljesen más. Ott csak egy kis része az értékeslének a tudás a legfontosabb, hogy tudjál az interneten kutatni, adatokat elemezni azokat értelmezni és a saját véleményedet leírni. Hát ezt még tanulni kell. Náluk is volt fogadó óra, természetesen a gyerekekkel mentünk és nagyon örülnek mindkét srácnak, hogy oda járnak iskolába.

A én hétköznapjaim változatosak. Már van társaságom, járok hetente kétszer joggolni, főzünk, reggelizünk és szívom magamba a sok érdekes történetet, felfedezünk új izgalmas helyeket. Délután pedig dolgozom, a saját gyerekeimet tanítom. Azt hiszem, ez az eddigi legnagyobb kihívás az életemben.

Nagy a kontraszt. A legtöbb ember azért jön ide, hogy pénzt keressen, de nem szeretnek itt lenni. És ha megkérdezed miért nem akkor, eddig mindenki arra hivatkozott mert nem szereti a kuvaitiakat, mert nem tudnak viselkedni, és mert lenézik a bevándorlókat. Érdekes látni, hogy élnek egy másik kultúrában más hagyományokkal. Simán kidobják az autóból a szemetet, de nem csak az autóból az utcán is ha elfogyasztották akkor le a földre. Nagy a pazarlás, annyi ételt rendelnek, hogy azt nem tudják elfogyasztani, több mint a felét ott hagyják, majd fizetnek és távoznak. A helyieknél minimum egy, de van ahol több alkalmazott is van, akik reggel elkészítik a reggelit, uzsonnát, majd rendet raknak, vasalnak, autót mosnak, sofőrködnek stb. Ez persze nekünk nagyon furcsa, én most még el sem tudnám képzelni, hogy valakit állandóra alkalmazzunk, itt éljen velünk minden percben, pedig ugyanannyiba kerülne mint most. A mi lakásunkban is van egy 2x2 méteres ablaktalan „szoba”, fürdőszobával, ami a bejárónőnek lett kialakítva, mi mosókonyhának használjuk. Lakásunk tulajdonosa az emír és a Kuwait Airways pilótája, két gyerekkel laknak alattunk 3 szinten. 3 alkalmazottjuk van és 4 autójuk. De máshogy is lehet nézni, a ciprusi szomszédom egyik nannyje Szomáliából való, 19 évesen került hozzá, nem tudott angolul és nagyon nagy szegénységből jött. Most 23 éves, megtanult angolul mert minden nap szavakat és mondatokat kellett este tanulnia, amiket reggel kikérdeztek tőle és megtanult főzni, varrni. Igényes nő lett belőle. Jövőre hazamegy, mert szeretne a családjával lenni. Dávid első trimeszterének eredménye nagyon jó lett, 90% feletti. Kuvaiti barátai kerek szemmel néztek rá, hogy ha ők ilyen eredményt érnének el akkor az apukájuk egy jachtot venne neki, a másiknak pedig már feleséget is találnának. Hát így megy ez itt.