Balázs édesapja Csaba, nekünk csak Csabus, feleségével Évával két hetet töltöttek nálunk. Az átküldött 9,5 oldalas beszámolót lerövidítve olvassátok szeretettel.

Csabus így látta Kuvaitot.

Érdekességek:

Az elutazásunk előtti azon elképzelésemet, miszerint „szabad időmben” elmegyek sétálni, várost nézni, megérkezésünk után másodpercek alatt feladtam. Autó nélkül szinte sehova nem lehet eljutni.

A víz, az áram ingyen van mindenkinek. Nem kis könnyebbség, mivel a légkondi az év java részében folyamatosan megy, tavaly 53 C rekordot mértek ÁRNYÉKBAN.

Mintha a világ összes fekvő rendőrét Kuvait importálta volna.

A várost 4 sávos autópályák szelik keresztül-kasul, a megengedett maximális sebesség 120km/óra. Érdekes módon a legbelső, sárga színű sáv max. 45 km/óra haladást engedélyez, de gyakorta itt előzik a 120-asokat.

A közlekedés viszonylag flottul megy. Kivétel ez alól a 3 sávos, gyakori körforgalom, ahol mintha nem lenne szabály: a belsőből a külsőbe, illetve fordítva ki-, bevágás index nélkül, „természetesnek” mondható. A másik neuralgikus pont az iskolák környéke. Miután tömegközlekedés szinte nincs, iskolabuszok, módosabb család esetében bérelt sofőrök hozzák-viszik az egyenruhába öltözött gyerekeket és ott állnak meg, ahol tudnak, nem kis dugót előidézve ez által. A legtöbb autó egy gyereket szállít, sokaknál „természetesen” a sofőr dolga az iskolatáska cipelése. „Érthető”, hiszen a gyerek előtt még hosszú élet van, nekik nem elgyötörten kell készülniük a következő évtizedekre.

Nem láttam szemetes autót, pedig a fiamék pár naponta szinte egyedül megtöltik a ház egyetlen kukáját, amit mindig üresen találtam. Talán még egyszer kimegyek ezt is megnézni. Nem létezhet, hogy e tudatlanságom miatt ne tudjak nyugodtan aludni.

Havi 5.000,- Ft-nyi pénzért egy személy a pénteki pihenőnapot kivéve mindkét autót lemossa. Nálunk, a benzinkutaknál egy mosás 1.000-2.000,- Ft. A két autó havi 24-27 napi mosása 48.000-108.000,- Ft volna.

Plázák: hatalmasok, utcákkal, terekkel, belül is házszerű homlokzatokkal. A plázák tőszomszédságában, az út túloldalán a piszkos szűk (bazár), kis, háztartási kellék bolt, ruházati üzletek, ékszerboltok teméntelen arannyal, drágakővel.

Az egy főre eső GDP 21.300 USD, nálunk 11.200 USD, a munkanélküliség 2,2%. A szegénységi küszöb alatt élők aránya: 0%. Homeless nincs.

A benzin tavalyi 65 forintnyi ára megugrott közel 55%-kal, de még így is nagyon kedvező, 100,-Ft/l körül van.

A Friday Market, amolyan lomi-, használt cikk piac – ahol persze sok volt a teljesen új, még kicsomagolatlan áru is - , több 10 méteres sorban, több méter magasan, egymásra halmozva párnák, kanapék, egyéb fekvő, ülő alkalmatosságok. Alkudni szinte kötelező. A fiam ezt a következőképpen tette: a 30-ra tartott árra mondott 15-öt, majd a megismételt 30-ra ugyanazt, mire a szőnyegről, földön árult, ”milliós” karórák (Breitling, Longines, DOXA, OMEGA, Tag Heuer, stb.) tulajdonosa beadta a derekát. Nemhiába, egy magyarral nem lehet packázni.

A személyi jövedelemadó 0, a társasági adó 15 (pár éve csökkentették jelentősen, 55%-ról), az áfa 0%, de 2018.I. negyedévében tervezik 5%-os áfa bevezetését, ami a környező országokban átlag 19%.

Bár a közel 3,8 milliós lakosságnak (1965-ben 467 ezer fő, a növekedés 8,14-szeres) mindössze közel 1/3-1/4-a kuvaiti állampolgár. Munkát vállalni, sőt egyáltalán tartózkodni csak egy munkáltató, vagy háztartási alkalmazott esetében a munkát, szállást adó „gazda” felelősségvállalása mellett lehet. Egy-egy ilyen személynek ritka alkalom és öröm, amikor a gazda elviszi pl. egy plázába és ott „szabadjára engedi”.

Élményeink:

sok volt és különleges.

Kvadozás a sivatagban, ahol egymástól nem messze több helyen kínáltak közel 50, kis, nagy és még nagyobb járműből álló parkot. A megalkudás után szabadon száguldozhattunk a dűnék, mélyedések között, persze bukósisak nélkül, megpillantva a felborult, kiégett autóbuszt, vagy szakadékban szintén kiégett autót.

Mi, újoncok eleinte óvatosan nyomtuk a gázt, de miután rájöttünk az ízére, a technikára, elengedtünk magunkat és száguldoztunk mindenfelé, amerre sivatagot láttunk. Persze a srácok technikáját, bátorságát megközelíteni sem tudtuk. Ebből az esztelen száguldozásból Balázs óva intése józanított ki, hogy maradjunk együtt, mert ellenkező esetben talán még mindig ott keresnénk valahol a hazafelé utat. Vagy várnánk valakire, hogy hozzon vizet és benzint. Most már így 70-en túl elmondhatom magamról, hogy

• Ausztriában raftingoltam is, nagy seggest ugorva a 7 méteres mélységben zubogó patakba

• quadoztam is a Közel-Keleten

• és kipipáltam a 3. óceánt is Szűkül a bakancslista!

  A sivatagból hazafelé rengeteg óriási sátrat láttunk az úttól nem messze, amelyekbe csütörtöktől szombat estig kiköltöznek a családok és ott sütögetnek, élvezik az életet. Én inkább a tengerpartra telepíteném az enyémet. De én nem ők vagyok.

  Apropó, sátor. Az elegáns Hilton Resort Kuwait tengerparti strandján, nagy, nylon sátrak voltak felállítva, légkondival, tv-vel és ülő-, fekvő alkalmatosságokkal, gondolom, szobapincérrel.

Összességében nagyon sok érdekességgel, különlegességgel találkoztam, de mindenekelőtt a fiam családjával és bár a szülői kötelezettségek voltak az elsődlegesek, mindent megtettek annak érdekében, hogy minél többet - mondhatni, a nap 24 órájában - legyünk együtt, lássuk és élvezzük ezt a különleges világot.

Hát, én ilyennek láttam az országot.

Hogy visszamennék-e? Igen feltétlenül. Hogy együtt legyek a családdal. És utolsósorban, hogy megtudjam, mikor, hogyan viszik el a szemetet.