moving to Kuwait

Szabadság- első felvonás

2017. július 20. - The Uzonies

Végül három turnusban mentünk haza, elsőnek Tomi és Dávid, egy héttel később Kinga, Dalmi és Bence, majd egy héttel később én. 

Mindenki rettentően várta a hazamenetelt, már egy hónappal előtte elindult a visszaszámlálás, egyikünk sem volt ilyen hosszú ideig távol. Kollégáim nagy része egy évben általában kétszer vagy akár háromszor is hazamegy, jellemzően az iskolai szünetek alkalmával. Főnököm, aki egyiptomi minden második hónapban hazarepül  gyerekeihez. Mi eldöntöttük, hogy majd csak nyáron utazun haza, főleg azért, hogy érzelmileg könnyebb legyen elszakadni otthonról. Egy év után pedig eljutottunk oda, hogy amikor otthonról beszélünk akkor a kuvaiti otthonunkra gondolunk, Magyarországon pedig inkább átmenetileg és jellemzően látogatóban vagyunk. 

Egy pár példa, a lakást kiadtuk, ezért Kinga anyukájánál laktunk, ahol egy kb. 20 négyzetméteres szobában aludtunk mind a hatan, míg a Balatonon sokszor egy 10 négyzetméteres szobában négyen és bőröndökből éltünk. Mielőtt hazamentünk készítettünk egy táblázatot ahol összeírtuk, hogy kivel mikor találkozunk Kingával, mivel én 3 napot voltam összesen Budapesten, így természetesen a család mellett a legfontosabb barátokkal való találkozásokat szerveztük meg, illetve nekem egy hegymenet a mountain bike-ommal a Normafára még belefért. A biciklizés nagyon hiányzik, és a környezet ami hozzá tartozik, mivel itt csak a kopár és egyenes beton utakon lehet tekerni és nyáron aki nagy bicajos, hétvégén reggel 4-től 7-ig leteker három órát, mert akkor még csak 34 fok van, utána elég gyorsan felmegy 40 fölé. 

Azt is észrevettem, hogy sokkal jobban tudjuk értékelni azokat a dolgokat amiket korábban természetesnek vettünk, a rengeteg zöldet, fákat, napraforgó mezőket, illatokat, a széplak-alsói büfében a lángost és sört, a májkrémes kenyeret párizsival és még sorolhatnám. Szintén érdekes érzés volt, hogy amikor otthon voltunk Kuvait szinte eszünkbe sem jutott, vagy csak nagyon ritkán, egyik pillanatról a másikra teljesen átálltunk. Kingával elmentünk két napra a VOLT fesztiválra, ott többször eszembe jutott, hogy ami ott van, az teljes ellentettje annak ami Kuvaitban van. Az emberek hangos zenére táncolnak, sokan félmeztelenül vagy fürdőruhában, mindenki be van állva vagy az italtól vagy mástól és nyíltan egymásnak esnek mindenki előtt, ezek közül bármelyik Kuvaitban elképzelhetetlen lenne, így együtt egy helyen semmiképpen, nagy volt a kontraszt a  kinti normákhoz képest. 

A szabadságom úgy indult, hogy csak egy hét lesz, amit végül sikerült plusz egy héttel megtoldanom és le tudtam menni a családdal Balatonra. A születésnapon egy rögtönzött bulit csináltunk a kertben aminek a fénypontja a Csabuséktól kapott 40 éves pálinka elfogyasztása volt, amit majdnem Lacával kettesben ittunk meg, akinek szintén aznap volt a születésnapja. A hét másik nagy eseménye a Balaton Sound volt, hat kamaszkorú gyerekkel, Bencével és Dalmával. Erről többet nem írok, mert van egy olyan megállapodásunk, hogy ami a Soundon történt az ott is marad:)

Július 7-én visszajöttem Kuvaitba, ahol a kollégák már alig várták, hogy a Ramadan után újra belevethessék magukat a munkába, így én is gyorsan felvettem a fonalat és egy hét után lefoglaltam a következő hazautat, így mér csak két hét és újra otthon.

 

Itthon, vége az első évnek

Vége az első évnek. Megcsináltuk! Nagyon büszke vagyok magunkra.  Most itt ülök a repülőn ès azon gondolkozom, milyen fantasztikus családunk van. Nagyon nehéz év volt mindenkinek külön-külön és együtt is. Soha ennyit nem voltunk együtt. Négy kamasz gyerekkel egy idegen országban összezárva nagyon nehéz. Pont most önállósodnának és Kuvaitban én megyek értük a suliba, barátok helyett együtt ebédelünk minden nap, együtt járunk moziba és gyakran a hétvégét is együtt töltjük. Biztos sokan gondoljátok milyen fantasztikus ez, igen az. Ehhez azonban újra meg kellett ismernünk egymást, megtanulni kinek mi a fontos, mikor kell a másikat békén hagyni és mikor van szüksége támogatásra. Úgy érzem nem csak mi ismertük meg őket még jobban, de ők is egymást. Fantasztikus volt látni, ahogy hónapról hónapra fejlődtünk, barátokat szereztünk ès talán azt is ki merem mondani, megszerettük Kuvaitot.

Ezért is tartottam igazságtalannak, hogy indulás előtt egy héttel, Balázsék cégénél - ami egy qatari tulajdonú cèg- válsághelyzet miatt törölték a szabadságokat. Ő ma érkezik és most csak egy hetet tölt velünk, majd a nyár folyamán többször jön megy Budapest Kuvait között.

Bence utolsó este a Starbucks-ban azt íratta a poharára, hogy "Budapest I'am coming". És igen, itthon vagyunk mindenki a régi barátokkal tölti az idejét, szinte alig látjuk egymást, de ez így van jól. 

 

 

 

 

Visszaszámlálás elkezdődött

Nagyon várjuk a hazamenetelt, csináltunk egy visszaszámlálót, már csak 20 nap és otthon. Mivel Budapesten keveset leszünk egy excelben elkezdtük összerakni a programot és megszervezni, hogy kivel mikor találkozunk.  Bence és Dalma iskolájának már vége van, elkezdődtek  a vizsgák, összesen 10 tantárgyból vizsgáznak, addig minden nap 5-6 óra tanulás, az éves anyag ismétlése a program. Dávid és Tomi még a héten jártak iskolába, jövő héttől ők is vizsgáznak egészen Június 8-ig és aznap éjszaka már repülnek haza.

 A vizsgákat itt nagyon szigorúan veszik. Vannak napok amikor 3 vizsgájuk van, de olyan is van amikor csak egy. A terem fel van szerelve kamerával és két tanár folyamatosan körbe, körbe sétál. Ha leesik a papírod vagy a tollad a földre nem veheted fel, hanem meg kell várnod amíg a tanár felveszi helyetted. A tollakat át kell tenni átlátszó tasakba, a vizes üvegről le kell szedni a papírt, a táskádat kint kell hagyni, nem vehetsz fel órát. Dalma és Bence még használhatja a gépét, de azt is folyamatosan ellenőrzik, hogy csak a fordító legyen nyitva. Emlékszem félévkor Bence még mondatokat tett be a fordítóba, most már volt olyan vizsga ahol alig vagy egyáltalán nem használták.

 Az arab iskolák nagy részében már vége a tanévnek, a gyerekek levizsgáztak, mert kezdődik a Ramadan. Tegnap kaptuk a hírt, hogy a Ramadan ebben az évben május 27-től egészen Június 24-ig tart, a Hold állásától függött melyik nap kezdődik.  Ilyenkor napkeltétől napnyugtáig nem esznek, nem isznak, nem dohányoznak és nem szeretkeznek a muzulmán vallású emberek.  A nyári hónapokban ez különösen nehéz, mivel 4:30-kor kel a nap, 6:30 körül nyugszik, mindemellett 45-50 fok van. Ebben a hónapban mindenki önmagának egy jobb verziója, vagyis a szent hónapban koplal, rendszeresen imádkozik, nem veszekszik másokkal, nem hazudik, úgy általában véve kedvesebb és legfőképpen segít másokon, elsősorban a rászorulókon.Az egyik kollégám mesélte hogy már 7 éves korban elkezdte a böjtölést, ami nagy megpróbáltatás volt egy ilyen fiatal szervezetnek, mivel komoly fegyelmet és önuralmat követel. Teljesen felborul az életritmusuk, mert egészen hajnalig fent vannak, esznek, isznak, beszélgetnek, reggel 5-től 9-ig alszanak. Ebben az időszakban rövidített a munkaidő is, reggel 10-3-ig dolgoznak,  elég nehéz bárkitől bármit is kérni, főleg az első héten. Az üzletek nyitva tartása is változik, minden étterem és kávézó be van zárva estig, viszont utána hajnalig nyitva vannak. Ma reggel olvastam, hogy aki publikus helyen (utcán, autóban) fogyaszt ételt vagy italt a böjt ideje alatt, azt 100 KD-re (100 ezer forint) büntetik vagy egy hónapra börtönbe zárhatják.

 

Három egyperces

Dávid születésnapja és az Emirates

Dávid 18. születésnapja alkalmából szerveztünk egy meglepetés utat Dubaiba. Minden út alkalmával bepróbálkozom a business class-szal, hátha egyszer bejön. Gondoltam annál jobb indok nem lesz, mint hogy Dávid aznap 18 éves. Mindent beleadtam, mondtam, hogy örök életében lojális lesz az Emirates légitársasághoz, de sajnos hajthatatlanok voltak.

Felszállás után rögtön 3 légiutaskísérő is odajött és boldog születésnapot kívánt Dávidnak. Hoztak neki egy bloody maryt, majd az egyikük megjelent egy Polaroid géppel, csinált rólunk 3 képet és beletették egy tokba, amit mindannyian aláírtak, még a kapitány is. Leszállás előtt pedig hoztak mind a hatunknak egy csokit az első osztályról. Nagyon kedves gesztus volt, főleg úgy hogy az egész egy emberen múlt, akinél becsekkoltunk, Ő továbbadta az információt és a gépen mindent megtettek, hogy emlékezetessé tegyék  az utat. 

 

Heti marketing meeting Q&A

Minden héten van egy 1.5 órás meeting ahol az egész marketing csapat ott van, és a heti dolgokat átbeszéljük, illetve vannak vicces elemei, mint a pletyka doboz, amibe be lehet dobni az aktuális pletykákat. A heti kérdések közül ez tetszett a legjobban: 

"Vizes úton kinek a Porsche-ja gyorsabb, Abdullah a tied vagy Ebraheem-é?" Egyébként mind a kettőjüknek van belőle több is.

 

Helyi kórházak

Minden héten péntek reggel családi focira megyünk, ahol 2x30 percet játszunk, most már 30-35 fokban. Tegnap egy erős lövés eltalálta a kezemet, nagyon fájt, ezért elmentem délután orvoshoz.

Első állomás a Royal Hayat Hospital volt, ami egy 5 csillagos szállodához hasonló kórház, a bejárati ajtónál egy hihetetlenül elegáns ember, Bell Captain felirat az egyenruháján. A recepción 5 mosolygós távol-keleti hölgy, az egyiknek furulya a kezében, kérdeztem ez milyen célt szolgál, mire a válasz: " A vendégeket szórakoztatjuk, itt az a koncepció, hogy ez egy szálloda jellegű kórház."  Elmondom, mi a gond, mire: "Hétvégén csak terhes hölgyek ellátására vagyunk felkészülve."

Jön a következő, Al Seef Hospital, hasonló kategória, mondjuk nincs Bell Captain, viszont van sürgősségi osztály. Azonnal fogadnak, röntgen, megnézik, azt mondja az orvos, hogy nincs eltörve, viszont az ízület sérült, mert a csont elmozdult a helyéről, biztos ami biztos, menjek el az Al Razi kórházba ahol van kéz specialista.

Igazi helyi kórház, minden arabul van kiírva, itt az előzővel (vizsgálat 20 KD, röntgen 20 KD) ellentétben nem kell fizetni egy fillért sem, nincs recepció, viszont van sorszám, annak ellenére hogy az enyém van kiírva valaki már bent van. Újabb röntgen, mert az előző kórházból hozott CD-t nem fogadják el. Alig beszélnek angolul, de a végén közlik, hogy el van törve, 4 hét gipsz. Semmi fakszni, viszont a helyzet diagnosztizálásában erősek.

 


 

Kuvait, a más világ, Csabus szemeivel

Balázs édesapja Csaba, nekünk csak Csabus, feleségével Évával két hetet töltöttek nálunk. Az átküldött 9,5 oldalas beszámolót lerövidítve olvassátok szeretettel.

Csabus így látta Kuvaitot.

Érdekességek:

Az elutazásunk előtti azon elképzelésemet, miszerint „szabad időmben” elmegyek sétálni, várost nézni, megérkezésünk után másodpercek alatt feladtam. Autó nélkül szinte sehova nem lehet eljutni.

A víz, az áram ingyen van mindenkinek. Nem kis könnyebbség, mivel a légkondi az év java részében folyamatosan megy, tavaly 53 C rekordot mértek ÁRNYÉKBAN.

Mintha a világ összes fekvő rendőrét Kuvait importálta volna.

A várost 4 sávos autópályák szelik keresztül-kasul, a megengedett maximális sebesség 120km/óra. Érdekes módon a legbelső, sárga színű sáv max. 45 km/óra haladást engedélyez, de gyakorta itt előzik a 120-asokat.

A közlekedés viszonylag flottul megy. Kivétel ez alól a 3 sávos, gyakori körforgalom, ahol mintha nem lenne szabály: a belsőből a külsőbe, illetve fordítva ki-, bevágás index nélkül, „természetesnek” mondható. A másik neuralgikus pont az iskolák környéke. Miután tömegközlekedés szinte nincs, iskolabuszok, módosabb család esetében bérelt sofőrök hozzák-viszik az egyenruhába öltözött gyerekeket és ott állnak meg, ahol tudnak, nem kis dugót előidézve ez által. A legtöbb autó egy gyereket szállít, sokaknál „természetesen” a sofőr dolga az iskolatáska cipelése. „Érthető”, hiszen a gyerek előtt még hosszú élet van, nekik nem elgyötörten kell készülniük a következő évtizedekre.

Nem láttam szemetes autót, pedig a fiamék pár naponta szinte egyedül megtöltik a ház egyetlen kukáját, amit mindig üresen találtam. Talán még egyszer kimegyek ezt is megnézni. Nem létezhet, hogy e tudatlanságom miatt ne tudjak nyugodtan aludni.

Havi 5.000,- Ft-nyi pénzért egy személy a pénteki pihenőnapot kivéve mindkét autót lemossa. Nálunk, a benzinkutaknál egy mosás 1.000-2.000,- Ft. A két autó havi 24-27 napi mosása 48.000-108.000,- Ft volna.

Plázák: hatalmasok, utcákkal, terekkel, belül is házszerű homlokzatokkal. A plázák tőszomszédságában, az út túloldalán a piszkos szűk (bazár), kis, háztartási kellék bolt, ruházati üzletek, ékszerboltok teméntelen arannyal, drágakővel.

Az egy főre eső GDP 21.300 USD, nálunk 11.200 USD, a munkanélküliség 2,2%. A szegénységi küszöb alatt élők aránya: 0%. Homeless nincs.

A benzin tavalyi 65 forintnyi ára megugrott közel 55%-kal, de még így is nagyon kedvező, 100,-Ft/l körül van.

A Friday Market, amolyan lomi-, használt cikk piac – ahol persze sok volt a teljesen új, még kicsomagolatlan áru is - , több 10 méteres sorban, több méter magasan, egymásra halmozva párnák, kanapék, egyéb fekvő, ülő alkalmatosságok. Alkudni szinte kötelező. A fiam ezt a következőképpen tette: a 30-ra tartott árra mondott 15-öt, majd a megismételt 30-ra ugyanazt, mire a szőnyegről, földön árult, ”milliós” karórák (Breitling, Longines, DOXA, OMEGA, Tag Heuer, stb.) tulajdonosa beadta a derekát. Nemhiába, egy magyarral nem lehet packázni.

A személyi jövedelemadó 0, a társasági adó 15 (pár éve csökkentették jelentősen, 55%-ról), az áfa 0%, de 2018.I. negyedévében tervezik 5%-os áfa bevezetését, ami a környező országokban átlag 19%.

Bár a közel 3,8 milliós lakosságnak (1965-ben 467 ezer fő, a növekedés 8,14-szeres) mindössze közel 1/3-1/4-a kuvaiti állampolgár. Munkát vállalni, sőt egyáltalán tartózkodni csak egy munkáltató, vagy háztartási alkalmazott esetében a munkát, szállást adó „gazda” felelősségvállalása mellett lehet. Egy-egy ilyen személynek ritka alkalom és öröm, amikor a gazda elviszi pl. egy plázába és ott „szabadjára engedi”.

Élményeink:

sok volt és különleges.

Kvadozás a sivatagban, ahol egymástól nem messze több helyen kínáltak közel 50, kis, nagy és még nagyobb járműből álló parkot. A megalkudás után szabadon száguldozhattunk a dűnék, mélyedések között, persze bukósisak nélkül, megpillantva a felborult, kiégett autóbuszt, vagy szakadékban szintén kiégett autót.

Mi, újoncok eleinte óvatosan nyomtuk a gázt, de miután rájöttünk az ízére, a technikára, elengedtünk magunkat és száguldoztunk mindenfelé, amerre sivatagot láttunk. Persze a srácok technikáját, bátorságát megközelíteni sem tudtuk. Ebből az esztelen száguldozásból Balázs óva intése józanított ki, hogy maradjunk együtt, mert ellenkező esetben talán még mindig ott keresnénk valahol a hazafelé utat. Vagy várnánk valakire, hogy hozzon vizet és benzint. Most már így 70-en túl elmondhatom magamról, hogy

  • Ausztriában raftingoltam is, nagy seggest ugorva a 7 méteres mélységben zubogó patakba

  • quadoztam is a Közel-Keleten

  • és kipipáltam a 3. óceánt is Szűkül a bakancslista!

    A sivatagból hazafelé rengeteg óriási sátrat láttunk az úttól nem messze, amelyekbe csütörtöktől szombat estig kiköltöznek a családok és ott sütögetnek, élvezik az életet. Én inkább a tengerpartra telepíteném az enyémet. De én nem ők vagyok.

    Apropó, sátor. Az elegáns Hilton Resort Kuwait tengerparti strandján, nagy, nylon sátrak voltak felállítva, légkondival, tv-vel és ülő-, fekvő alkalmatosságokkal, gondolom, szobapincérrel.

Összességében nagyon sok érdekességgel, különlegességgel találkoztam, de mindenekelőtt a fiam családjával és bár a szülői kötelezettségek voltak az elsődlegesek, mindent megtettek annak érdekében, hogy minél többet - mondhatni, a nap 24 órájában - legyünk együtt, lássuk és élvezzük ezt a különleges világot.

Hát, én ilyennek láttam az országot.

Hogy visszamennék-e? Igen feltétlenül. Hogy együtt legyek a családdal. És utolsósorban, hogy megtudjam, mikor, hogyan viszik el a szemetet.

kuvait20170311-25_346.jpg

kuvait20170311-25_190.jpg

kuvait20170311-25_192.jpg

kuvait20170311-25_245.jpg

kuvait20170311-25_288.jpg

kuvait20170311-25_330.jpg

kuvait20170311-25_332.jpg

kuvait20170311-25_370.jpg

kuvait20170311-25_399.jpg

kuvait20170311-25_542.jpg

kuvait20170311-25_560.jpg

kuvait20170311-25_572.jpg

kuvait20170311-25_649.jpg

kuvait20170311-25_54.jpg

Ma megállított egy rendőr

Ma reggel megyek dolgozni, már kitettem a gyerekeket az iskoláknál, hallgatom a kocsiban az Economist podcastot  és közben araszolok a forgalomban. Egyszer csak hallom, hogy egy rendőrautó szirénázik, belenézek a tükörbe, hogy elengedjem. Látom, hogy pont mögöttem van, gondolom mégiscsak el kellene engednem, ami egyébként itt nem annyira divat. Belenézek a tükörbe még egyszer, látom, hogy integet, álljak meg. Félrehúzódom, megállok, ő is megáll mögöttem,  kiszáll a kocsiból és megindul felém. Már készülök, hogy kivegyem a zakómból a jogosítványomat, egyszer csak azt hallom hogy lecsapja a kocsim csomagtartóját. Odaér mellém, azt mondja: Uram, nyitva volt a csomagtartója, lecsuktam, most már minden rendben. Jó utat!

 

17793100_10210950269666273_2138679735_n.jpg

10+1 jel, hogy gyermeked a Közel-Keleten nevelkedik

Nemrégiben láttam egy cikket erről a témáról, nagyon tetszett, gondoltam kicsit ránk szabva én is megosztom veletek.

1. Többet ülnek repülőn, mint buszon - Kuvaitban bár van busz társaság, de semmiképp sem gyerekeknek. A gyerekeket nagy általánosságban sofőrök, az iskolabusz ritkább esetben a szülők viszik/hozzák. Nincs vonat, hajó, ha tehát ki akarsz lépni az országból marad a repülő.

2. Fáznak, amikor már meleg van - Itt ma már 30 fok volt, de Dalma és Tomi még mindig ragaszkodnak a hosszú ujjú pulóverhez. Nem tudom mi lesz nyáron?! Az biztos, hogy a test hozzászokik egy átlaghoz, ezt tapasztaltuk „télen” is amikor itt 10 fok volt, már beizzítottuk az elektromos melegítőket mert fáztunk.

3. Ha eső van, akkor öröm van - Emlékszem amikor októberben 10 percre eleredt az eső, Tomi kiment az erkélyre levette a pólóját és úgy örült egy pár csepp esőnek, mint amikor kicsi volt. Itt az iskolákban nincs hószünet, viszont eső nap van, mert a sulik nyitottak és nem tudják a gyerekeket csak az osztályteremben tartani.

4. Barátaik vannak a világ összes tájáról – mivel mindegyik gyermekünk nemzetközi iskolába jár, ezért fantasztikus, hogy megismerkednek különböző nációjú gyerekekkel, szokásokkal, ételekkel. Dávid három társasággal is jóban van. Vannak a helyiek a Kuvaitiak,  vannak a amerikai és angol gyerekek és vannak az arab országokból (Szíria, Libanon, Jordánia, Tunézia) ideutazó gyerekek. Igazából a mindenki jóban van mindenkivel, de hétvégén mégis, mindenki a saját csapatával mozog szívesen.

5. Több nyelven is elkezdenek beszélni –a barátságok miatt, nagyon gyorsan tanulnak más nyelveket. Bence előszeretettel tanítja társait magyarul káromkodni, de már ő is tudja ezeket a szavakat arabul és spanyolul is.

6. Megtanulják értékelni a jó ételt – itt Kuvaitban a helyiek nagyon egészségtelenül esznek, bármikor, bármit lehet rendelni ha hajnali egykor KFC-t szeretnél enni akkor csak egy telefon és már hozzák is. Egy-egy nem otthon töltött hétvége után örülnek ha könnyű ebéddel várjuk őket. Azért, azt fontos itt megemlíteni, hogy az arab kaja isteni.

7. Több púpú tevét látnak mint, lovat. Macskán kívül nem nagyon van más állat itt, ilyenkor örülök, hogy otthon mennyit jártam velük az Állatkertbe és nem csak képről ismerik az állatokat.

8. Megtanulnak alkudozni – a piacon alkudozni kell, meg kell tanulni mi az arany közép út, amikor mind a két fél boldog. Tomi és Dávid ebben már nagyon jók, udvariasan de határozottan veszik meg a kiszemelt tárgyat. Dávid egyik este felhívott minket, hogy elindult haza taxival, majd 10 perc múlva megint hívott, hogy a taxis 10 KD-t - ami 10 ezer forint – akart tőle kérni, így kiszállt a taxiból az autópálya mellett, fizetett 1 KD-t, és mi mentünk érte.

9. Felismerik, és különbséget tudnak tenni a mecsetek között, és már nem ébrednek fel a müezzin hangjára. Azt gondolom, minél több helyen járunk, minél több vallással és annak szokásaival ismertetjük meg őket annál jobban növeljük világlátásukat.

10. A luxus itt átlagos – már nem csodálkoznak rá ha egy autóparkban két Ferrari áll, vagy valakinek 5 kiszolgáló személyzete van, vagy a hétvégi nyaralója 10 szobás, de ezt még tudnám hosszú sorokban ragozni.

 +1   Hó helyett homok, síelés helyett quadozás. Hétvégén gyakran járunk a sivatagba és ez olyan szabadság érzés, amit a síelésnél éreztem utoljára.

Nem tudom meddig maradunk, de azt gondolom, jó dolog volt kilépni a komfortzónából és ilyen élményekkel gazdagodni.

 

 

Vendégségben Kuvaitban 2 - Orsi és Katica élménybeszámolója

Három hét után, amik először eszünkbe jutnak Kuvaitról az a napsütés, a sivatag, a nyugalom, a finom ételek, a disdása, az óriási autók, amiket mindenki úgy vezet, ahogy neki tetszik, lehetőleg telefonnal a kézben éppen ’selfie-t’ készítve és a hajnali imák hangja, ami a közeli mecsetből szűrődött be a lakásba.

Éppen egy két napos ünnep alatt (február 25. Sejk Abdullah Al-Salem Al-Sabah trónra lépésének napja és február 26. a Felszabadulás napja) töltöttünk egy hetet Kuvaitban, így minden épület, autó és gyerek nemzeti színekben pompázott és láthatóan imádják ezt ünnepelni, ezt nagyon megható volt látni. Nem volt több információnk arról, hogy pontosan mik a szokások ezeken a napokon, csak annyit sejtettünk, hogy nagyobb lesz a forgalom. Ettől függetlenül vasárnap délután Balázzsal és Kingával útnak indultunk megnézni a Kuvait tornyot a város központjában, ami Kuvait jelképe is egyben. Bazsi ügyesen leparkolt és gyalog tettünk meg pár száz métert a 6 sávos út mellett hogy ezt a csodálatos víztornyot közelebbről és belülről is megnézzük.

Lassan realizáltuk, hogy a tömött sávokban az autók inkább csak állnak, bennük gyerekek több száz vízzel teli lufival egyetlen céllal húzzák le az ablakokat: támadást indítani. Megvolt az ünnepi szokás. Elkezdtük gyorsabban venni a lépéseket, de találat így is bőven ért minket, a kacagó gyerekeket látva mi is nagyon jól mulattunk és szerettünk volna részt venni a játékban. Feltaláltuk magunkat, és kértünk lufit ahol láttuk, hogy munícióból nincs hiány és a gyerekek nagyon kedvesek voltak, örültek, hogy egy külföldi is szeretne részt venni ebben a játékban. Így már bátrabban tudtunk átkelni a túloldalra, és elértük a tornyot.

Kuvait egyébként nem idegenforgalomra berendezkedett ország, de láthatóan nem is ez a céljuk, szeretnék megőrizni a hagyományokat és erre építik a jövőt, amit az olaj biztosít nekik. Ebbe a társadalomba a külföldiek talán nehezebben illeszkednek be, de Balázs, Kinga és a gyerekek elmondása szerint elfogadják az idegenek szokásait is és mi is tapasztaltuk, hogy nagyon kedvesek és nyitott emberek. 

Kirándulásunk végén nyugodt szívvel ültünk fel a repülőre, hiszen azt láttuk, hogy a család nagyon jól beilleszkedett új környezetükbe, a gyerekek szeretik az iskolát, vannak barátaik és már most nagyon sokat fejlődtek az angol nyelvben.

Kuwait Tower: Az egymás mellett álló három torony a város egyik legfőbb látványossága. A legmagasabb 187 méteres, víztoronyként szolgál és étterem is működik itt. 120 méteres magasságban egy kilátógömbről csodálhatják meg a látogatók az alattuk elterülő várost. (A gömbszerkezet 30 percenként egy teljes fordulatot tesz meg.) A második 145,8 méter, víztorony. A harmadik az áramellátást vezérli és két társának biztosít megvilágítást.

Csak őszintén

Nagyon gyorsan telnek a hetek. A délutánok eddig is nagyon pörögtek, de körülbelül egy hónapja tudatosan elkezdtem betáblázni magam. Otthon, amíg dolgoztam, nem kellett azon gondolkodni mit is csináljak, olyan volt mint egy jól működő gépezet, ami ment már magától.

Itt pedig belecsöppentem egy teljesen más életbe. Rajtam múlik mit hozok ki belőle, mert a család többi tagjának a gépezet itt is működik, és ők biztos nem tudnak velem foglalkozni. Persze, ott állnak mögötted, segítenek, de nekem kellett vennem egy nagy levegőt és újra tervezem.

Szeretek tanulni, így beiratkoztam arabra. A 8. hét végére állítólag olvasni és írni fogunk. Nagyon nehéz, hiszen mások a betűk, jobbról balra kell írni és olvasni és ráadásul a füzetet is fordítva használják. Sportolok, hetente kétszer, háromszor. Erre otthon sohasem volt időm, de most van, így ezt is beütemeztem a délelőttökbe. Csak változatosan, hogy rá ne unjak, spinning, jóga, zumba, pilates. Barátnőkkel kávézom, tartom a kapcsolatot az otthoniakkal, sokat olvasok és már délben elkezdem főzni az ebédet, hogy amikor az éhes gyerekek hazaérnek minden készen legyen.

Néha hiányzik a munka, de tudom, most ebben tudok a legtöbbet segíteni. És bár nem mondom ki hangosan, de tényleg látszik az eredmény. Fantasztikus családom van. Nagyon büszke vagyok a gyerekekre is, ahogy csinálják a sulit, egy teljesen ismeretlen helyen, beilleszkednek, küzdenek de egy percig sem stresszelnek.  Nagyon jó  ezt látni és örülök, hogy velük tölthetem ezeket az éveket. Persze közben a kis ördög mindig ott áll mögöttem, és elbizonytalanít, hogy a legértékesebb éveimet biztos, így akarom-e tölteni. Ilyenkor rá kell nézni a gyerekekre és Balázsra és hangosan kimondani, hogy most ez így van jól ahogy van.

 

 

 

 

Kuvaiti posta és a chip and dale konyhai kötény

Karácsony előtt apósomék úgy döntöttek, meglepnek minket  -  Kinga kedvenc virágboltjából Adventi koszorút rendeltek, a gyereknek Adventi naptárt és Tomi szülinapjára egy sport cipőt -  és egy nagy dobozban postára adták.

Az egészet meglepetésnek szánták, ezért nem szóltak senkinek, nekem is csak azért, hogy tudjak róla, hogy úton van a csomag, és ha megérkezik, hozzam el a postáról. Kérdeztem, hogy komolyan postán adtátok fel, mivel Kuvaitban nincs posta, nem küldenek számlákat, minden elektronikusan megy, közüzemi számla szintén nincs, mivel az áram és a víz ingyenes. Mondtam, hogy ez hiba volt, mert sose fog megérkezni, viszont volt rajta biztosítás, így legalább ha elveszik, a biztosító kifizeti a Nike cipő árát.

Sikerült felkutatnom a legközelebbi hivatalt, amit nem neveznék postának, inkább a küldeményeket több-kevesebb sikerrel továbbító intézménynek. Azt mondták érdeklődjek minden héten, amit kb. 5 héten keresztül következetesen meg is tettem, de sajnos semmi.

Megvettük az adventi koszorút, a gyerekeknek a csokis naptárt, a biztosító pedig kifizette a cipő árát és a nagyszülők megrendelték újból a Nike cipőt, amit a múlt héten látogatóba érkezett húgaim elhoztak magukkal.

Lányok érkezése előtti napon hívták Kingát a postától, hogy csomagunk érkezett. Ez nagyjából négy hónappal a feladás után, gondoltuk az itteni viszonyokat ismerve, hogy ez simán lehet, hogy a karácsonyi csomag lesz. Kinga elment a postára, valóban a nagyszülők által Október végén feladott csomag volt amiben az adventi koszorú és naptár a felismerhetetlenségig összenyomódva érkezett meg, a cipő szerencsére épségben volt, viszont volt benne még egy autóban használható műanyag aprópénztartó, két infravörös hőmérő, valamint egy chip and dale stílusú konyhai főző kötény, amikről Kinga állította hogy nem a mienk, de ragaszkodtak hozzá, hogy de igen és vigyük csak haza.  

img_9704.JPG