Majdnem két éve Július 1-én jöttem ki Kuwaitba úgy hogy azt sem tudtam hol fogok lakni, nem működött a telefonom és fogalmam sem volt, hogy milyen lesz a munkahely.

Három biztos pont volt, az egyik a lakás amit még otthonról béreltem, a cég ahol dolgozni fogok és Dávid illetve Tomi iskolája, ahova már az előzetes felvételi alapján felvették őket.

Úgy ugrottunk fejest az ismeretlenbe négy gyerekkel, hogy a jövő 95%-a bizonytalan volt, miközben otthon hagytuk kényelmes és biztos életünket. Mindenki csodálkozott hogy elmegyünk, pont Kuwaitba, ami a statisztikák alapján a világ egyik legkevésbé élhető városa, nyáron 50 fok van, a nők jogai viszonylag hátrébb vannak a férfiakéhoz képest,  a gyerekek számára pedig viszonylag ingerszegény a környezet. A csajozás az muzulmán kultúrában nem egyszerű, nincs alkohol és nem igazán vannak bulik, szórakozóhelyek.

Így ugrottunk fejest a kútba, amiről nem tudtuk hogy milyen mély és mennyi víz van az alján.

Azért vágtunk bele, mert az otthoni élethez képest egy teljesen új kalandra vágytunk, azt gondoltuk hogy a gyerekeknek a legtöbb amit adhatunk, hogy megtanuljanak alkalmazkodni, megtanuljanak angolul és megismerjenek egy teljesen másik kultúrát, mert a mai globális világban ezek talán a legfontosabb készségek amire szert tehetnek.

Az elmúlt két évben nagyon sok minden történt, olyan élmények értek minket amik megfizethetetlenek. Az egyik talán legfontosabb hogy a gyerekek fantasztikusan megállták a helyüket, szuper jó eredményeket értek el az iskolában, miközben teljes mértékben beilleszkedtek a helyi közösségbe. Az iskolában a gyerekek 80%-arab, annak a fele kb. Kuwaiti, akik általában nem engedik magokhoz közel a hozzánk hasonló expat-okat, viszont a fiúk elmondása szerint az elmúlt 10 évben ők az elsők akiket teljesen befogadtak. Valószínűleg azért mert nyitottak voltak, elfogadták őket olyannak amilyenek és közben önmagukat adták, illetve hozták a tanulmányi szintet is, bár ez itt nem számít, mert a helyiekben általában igen kicsi a motiváció arra, hogy jól tanuljanak, illetve sportban is kimagaslót tudtak nyújtani, elsősorban fociban.

A sport, fiúknál a foci, Dalminál pedig a röplabda, ami az otthoni életünknek is szerves része volt, itt is végig kísérte a gyerekeket és minket is. Otthon mind a négyen heti 3-4 alkalommal járak edzésre, hétvégén általában meccsekre jártunk, vasárnap délután pedig 10 éven keresztül minden héten családi foci volt. Itt a fiúk és Dalmi is az iskolai csapat legjobbjai voltak, többször megnyerték az MVP díjat a csapatukban ami a legértékesebb játékosnak járó díj. Hétvégenként pedig itt is minden héten volt egy családi foci, ahova minden héten lejártunk és így a hagyomány itt folytatódott, bár nyáron a 40 fokban nekem már többször a kapus szerep testhezállóbb volt. Egyszer egy elég erős lövésbe rosszul nyúltam bele, miután a magán kórházban a hétvégi ügyeleten nem volt szakorvos, elküldtek egy helyi kórházba ahol biztos ami biztos alapon begipszelték a kezemet, mondván, hogy két csont eltört benne, majd 3 nappal később miután semmi fájdalmat nem éreztem, egy másik orvos közölte hogy semmi baja és levette gipszet. Talán ez az egyik olyan eset ami a legjobban leírja az itteni életet, egyszer fent egyszer lent, egyik nap úgy érzed, hogy minden szuper és jól alakulnak a dolgok, a másik pillanatban pedig azt gondolod, hogy na ilyen biztos, hogy nem történhet meg, reméled hogy csak álom az egész.

 Amikor kijöttünk, bizonytalan volt, Dávid megkapja-e a tartózkodási engedélyt, mondván hogy elmúlt 16 éves, egy új szabály értelmében nem kaphatja meg. Azt hittem megőrülök ilyen nincs, mondták hogy Mr. Bálázász, ne aggódj, megoldjuk wastaval (így hívják a protekciót vagy kenőpénzt vagy a kettő keverékêt), aztan tényleg megoldották, de az az egy hét nagyon kemény volt amíg kiderült. Nem tudtuk, hogy a kicsiket felveszik-e valamelyik iskolába, mert nem beszéltek egyáltalán angolul és már az is szóba került, hogy egy intenzív angol tanfolyamra járjanak egy fél évig, majd ha már biztosabb az angol akkor próbáljuk meg újra. Négy iskolába felvételiztek, vêgül a jó matek miatt felvették őket az egyikbe. Miután bekerültek, ki kellett fizetni a tandíj felét, miután előtte vettük meg az autót, minimális pénz volt a számlánkon és közölték, hogy amíg nem fizetünk addig nincs iskola. Végül sikerült egy egy kis előleggel és egy gyors kölcsönnel áthidalni a dolgot, de ott is volt egy hét amíg nem tudtuk, hogy mikor kezdhetnek vègre. Kinga jogosítványa is hasonló volt, amit végül is annak köszönhettünk, hogy a rendőrfőnöknek valószínűleg szimpatikusak voltunk és a négy gyerek fuvarozását Ő is átérezte és megsajnált minket. Van itt egy magyar anyuka aki többször elsírta magát a rendőrségen és így is 2 évbe tellett mire megkapta a jogosítványt.

 A munkahelyen is nehéz volt megszokni azt, hogy semmire nem mondanak nemet, mert nem akarnak csalódást okozni, ezért inkább úgy csinálnak, mintha, de igazából vagy nem tudják mit is kéne csinálniuk, vagy nem merik elmondani, hogy nem tudják, ezért valamit csinálnak aminek a végeredménye messze van a megbeszélttől. Ilyenkor mindig jön az „I tell you why” és utána egy hosszú sztori arról, hogy miért nem alakult úgy a dolog ahogy elképzelted, és mindig valamilyen külső tényező, de leginkább valaki más az oka annak, hogy nem jönnek az megbeszélt eredmények.

Először furcsán néztem a főnökömre, amikor elmondott valamit az egyik beosztottamnak, majd megkérte hogy ismételje vissza amit mondott illetve amikor valamire azt mondták, hogy megcsinálták, akkor megkérte, hogy milyen bizonyíték van arra, hogy az megtörtént, email, telefon, az illető behívása és számonkérése akivel a megegyezés megtörtént.

Kinga szerepe volt talán a legfontosabb abban, hogy ilyen jól alakultak a dolgok, Ő a család motorja, amikor a kicsikkel kellett tanulni akkor mellettük volt, amikor a lakást kellett otthonossá tenni akkor ott állt helyt, amikor nekem volt rá szükségem akkor mellettem volt, mindig pozitív volt és tartotta mindenkiben a lelket. A második évben szerette volná önmagát megvalósítani és elindítani egy vállalkozást a Logiscoo
lt, ami végül a helyi bürokrácia miatt nem indult el, vagyis elég sokat csúszott az indulása, ami a Dubai utazás miatt végül meghiúsult.

Összeségében fantasztikus két év volt, rengeteg élményben volt részünk, kimozdultunk a komfortzónánkból, számtalan új kihívással bírkóztunk meg, amit mindenki sikerrel vett és kalandként élt meg. Jó döntés volt anno beleugrani a kútba, még ha nem is tudtuk hogy milyen mély és van-e víz az alján.

„Azt hogy egy dolog sikerül-e, nem tudod meg  ha gondolkodsz rajta, hanem csak akkor ha megpróbálod”.