2016 január 3, Balázs ( a férjem) és én ülünk egymással szemben a konyha asztalnál. Én az éves tervemet készítem - nagy terveim vannak hiszen nemrég zártam le 18 multinàl töltött èvet és most úgy döntöttem megcsinálom saját tanácsadói kisvállalkozásomat. Bedugtam a fülest, betettem valami jó kis zenét és elmerültem boldogan a jövő tervezésében. Láttam, hogy Balázs közben valakivel beszèl telefonon de nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget, hiszen ő is folytatta tovább a gép nyomogatását. Miután nagy megelégedéssel befejeztem a munkát, kivettem a fülest ránéztem Bazsira, tudtam valami történt. Csak annyit mondott nagyon jól sikerült az utolsó interjú és meghívtàk Kuvaitba egy személyes találkozásra.

2016 január 22, ülünk a repülőn Kuvait felé. Ezzel a kalandtúra kezdetèt vette. 2 teljes napot töltöttünk az országban ennyi időnk volt arra, hogy a család számára fontos dolgokat megnézzük és persze, hogy az interjú jól sikerüljön.

Mivel 4 gyerekünk van Dávid 17 éves, Tomi 14 és az ikrek Dalma és Bence 11 évesek, ezért az iskolák feltérképezése volt a legfontosabb feladat. 3 iskolában jártunk 2 amerikai és egy angol. Mindegyik iskola maximálisan felszerelt, gyönyörű tágas, nagy termékkel,  több ezer kötetes könyvtárral, legalább két torna teremmel, uszodával, focipályával ami az egyik iskolának a tetején volt. Természetesen mindenki tablettel vagy laptoppal járkál az iskolában, mivel minden tananyag digitalizálva van.

A falakon biztató szavak,mint például:  “Az OK ha nem tudsz valamit, de az nem OK ha nem próbálod meg.”

Vagy “Egy cél az ahhoz tartozó terv nélkül csak egy kívánság.”

Természetesen a nemzetközi iskolák mind fizetősek, melynek csak egy részét fizeti a cég, és 3 gyerekben van maximalizálva. Mindegyik iskolába felvételi van írásbeli és szóbeli is, és állítólag komoly várólisták vannak, mert a gazdag kuvaitiak ide küldik a gyerekeiket, hogy utána angol és amerikai egyetemeken tanuljanak tovább. Az egyik iskolában beszéltünk az igazgatóval is, aki mondta, hogy az élet nagyon más mint otthon, ők az USA-ból jöttek, minden pénteken elmennek templomba, hogy legalább egy valami állandó legyen.

Találkoztunk a nagykövettel kint,nagyon segitőkész volt, sokat mesélt Kuvaitról és a gerontokráciáról. Röviden a lényege az volt, hogy 1990-es iraki megszállás előtt Kuvait volt a leggyorsabban fejlődő ország a régióban, majd utána a környező országok elhúztak és az ország lemaradt a fejlődésben. A világ 6. legnagyobb olajkitermelő országa, most nem jó hogy 40 dollár körül van az olaj, mert az éves költségvetés 45 dolláros olajárral készült, de mivel 12 dollár a kitermelési költség, ezért olyan nagy baj nincs, ráadásul minden évben több az ország bevétele mint a kiadás, vagyis a költségvetés szufficites. Hatalmas készpénztartalékkal és számos befektetéssel rendelkeznek, ami miatt nyugalom van és nagyon nem akarnak változtatni a jelenlegi helyzeten.  Azt is mondta, hogy ez az ország egyik varázsa hogy ez egy autentikus arab ország, nem pedig egy városállam, mint Dubai, Doha vagy Bahrein amelyek mar a turizmus miatt nagyon nyugatiassá váltak. 

Azt itteniek azt mondják, hogy hivatalosan nincsen már amerikai katona az országban, de nem hivatalosan kb. 15000 vannak.

Megnéztük még az élelmiszer boltok kínálatát és árszintjét is.Minden van (kivéve disznó hús és alkohol), de ami nekem a legfeltűnőbb volt az a mennyiségi kiszerelés, minden olyan sok, nagy. Mivel családunk nem a hagyományos magyar konyhához van szokva (bár azt is nagyon szeretjük) és én nagyon szeretek főzni,sok új dolgot szívesen kipróbálunk, így azt gondolom ezzel a részével nem lesz gondunk egy új országban.

Az interjú nagyon jól sikerült, hazajöttünk, meséltünk, beszélgettünk és vártuk a választ.